Elephant Village - Elefántfalu
Életem egyik legnagyobb élménye volt, amikor Luang Prabang dzsungelében részt vehettünk egy elefánttúrán. Luang Prabang nem az a tipikus laoszi kisváros, sokkal inkább egy prémiumkategóriás paradicsom, tele franciákkal, amerikaiakkal csilivili boltokkal, pubokkal, robogó, bicikli, mikrobusz kölcsönzőkkel, éjszakai piacokkal és még sorolhatnám a listát. Lényeg a lényeg ez a hedonisták Mekkája!
Ez az a hely, ami teljes egészében a szolgáltatások tökéletesítésére specializálódott és a turizmust mesterfokon űzi. Csöndben azért megjegyzem, amiből jelentősen profitál a külföldi befektető.
A városközpontban egymás mellett sorakoznak a szalonok, kölcsönzők, amiből eldöntheted melyik céggel utazol és hova és mit próbálsz ki!
A vadvízi evezéstől kezdve az összes extrém sportot megpróbálhatod, a kényelmes nyugis programot kedvelők viszont megnézhetik a világörökség részeként szereplő vízesést a " Kuang Si-t", vagy elmehetsz elefántolni. Persze az egyik nem zárja ki a másikat, minden pénztárcatartalom kérdése! Megnézheted a buddhista cseppkőbarlangot, templomokat, szent helyeket.
Amikor sikerült kiválasztanunk melyik cég szolgáltatása a legjobb számunkra, szerződést kötöttünk, kifizettük és mentünk haza. Ha jól emlékszem a felnőtt jegy 70 dollár volt a gyerek 30. Mi kombinált utat választottunk, ami abból állt a túra egyik része szárazföldi a másik vízi elefántolás. Megkérdeztem tuti nem veszélyes, mert Naomi mégis csak 4 éves, és maradandó élményt szeretnék adni, nem lelki traumát. De megnyugtattak persze, hogy nem.
Másnap reggel egy turistákkal megtömött mikrobusz érkezett a szállodánk elé, amivel elindultunk a kalandos kis útra. Ahogy megérkeztünk a hegyekbe, ami kb. fél órás út volt, megpillantottuk az elefántokat. Szegénykék láncra verve várták a gazdag fehéreket. A lelkem mélyén szégyellem is magam! Alig vártam már, hogy megsimogassam azt a drága kis buksiját. Olyan volt a teste, mint egy vastag, öreg ráncos bőr, amiből kaktusztüskeszerű szőröcskék álltak ki.
Fel kellett másznunk egy faház tetejére, ahol az emeleti részen nem volt korlát és az elefánt hátára onnan kellett átmászni. Egy fa szófát erősítettek rá, amibe mi kényelmesen helyet foglaltunk, végül biztonsági rácsot tettek ránk, hogy ki ne essünk. Majd mindenki elindult egy személyi vezetővel, aki irányította az ő elefántját.
Ahogy végigsétáltunk a falun az ott lakók mindenféle élelmiszer maradékot odadobáltak az állatoknak. ( Mangót, kókusz héjat, pálma levelet. ) Emlékszem olyan elszomorító volt, hogy szegény állat ott cipel minket a hátán és a hajcsár megeszi előle a finom gyümölcsöt, neki meg csak az ehetetlen héját adja. Milyen szemétség ez...sőt, hogy még idegesebb legyek szegénykét megcsípte egy darázs szerű valami és a csípés helyén elkezdett bugyogni a vér. De az a kis mamlasz némán szótlanul tűrte a fájdalmat!
Ahogy haladtunk a túrán, egyszer csak egy mango fát pillantottam meg. Mondtam Kazunak tépjen már le egyet a kicsi fáninak. A félórás, órás séta után, mialatt bejártuk a nagyon szegény, sőt mondhatom nyomorúságos falut, jött a vizes blokk.
Leszálltunk a bociszemű jószágról, odaadtuk neki a jutalom mangot, szegény annyira örült. Beloptuk magunkat a szívébe! Biztos férfi volt, azokhoz is a gyomrukon keresztül megy az út.. Végre nem csak háztartási szemetet ehetett! Jól megsimogattam, beszéltem hozzá, nem szavakkal... egymás szemébe néztünk és éreztük egymás lelkét!
Megkértek minket öltözzünk át fürdőruhába. Gondoltam biztos, csak óvintézkedés, ahogy megyünk felcsapódhat a víz. A fenét! Az elefánt pucér hátára kellett felülni mindenféle ülőalkalmatosság és kapaszkodó nélkül, a fenekemet szétszúrta a szőrös kis háta. Majd ahogy az elefánt elindult a Mekongba, örömébe dobott egy hátast szó szerint, mi meg szépen mindhárman Kazu Naomi és Én belecsúsztunk a vízbe.
Ami egyébként nem lett volna baj, ha leér a lábam, de nem ért le és azon kivételes emberek közé tartozom, aki csak térdig érő vízben tud úszni.
Gondoltam na most kész vége, eljöttem a világ végére elpatkolni. De ami fontosabb volt Naomit nem engedtem el, fél kézzel fogtam Kazut a másikkal Naomit próbáltam felemelni, de továbbra is a víz alatt voltunk.
A balfasz elefántidomárok meg csak ott álltak, fotóztak minket, nevetgéltek, azt hitték viccelünk, aztán mikor leesett, hogy ennek a fele sem tréfa elkezdtek szaladni, hogy kimentsenek minket!
Szegény Naomi annyira sírt. Kazu kivitt minket olyan részre, ahol már leért a lábam és ott megálltunk, nyugtázva túléltük! Közben az elefánt is teleszarta a Mekongot ott áztunk az elefánt szarban. Mondhatom jó nagy szarban voltunk, de szerencse a szerencsétlenségben, hogy végül túléltük.
Aztán Kazu visszamászott az elefánt hátára. Dobálta az elefánt majd lemerültek. Szegény nagyon élvezte a hideg vizet. Gondolom szomjas volt, felhevült, meg ez a sok vérszívó izé, ahogy összecsípte legalább hűsítette a sebeit a víz.
Aztán visszafelé már a fenének sem volt kedve felmászni rá a történtek után. Nonót ölbe kivittem a kocsihoz, csakhogy a cipőnk fent maradt, olyan eszeveszett forró volt a közel 50 fokos hűségben a homok, hogy komolyan mondom éreztem, ahogy ég a talpam alatt a talaj.
Lezuhanyoztunk, átöltöztünk, kicsit megnyugodtunk, nyugtáztunk hurrá ezt a napot is átvészeltük. Level 1 teljesítve, holnap jöhet a dzsungel.
Elbúcsúztunk a nagy szürke óriástól, megetettük egy kis banánnal, amit ott lehet venni neki helyben és megöleltem. Képzeljétek elkezdett potyogni a könnye. Komolyan mondom majdnem elbőgtem magam, ahogy a nagy szemeivel rám nézett és a lelke azt suttogta, mennyire boldogtalan ezen a helyen és mennyire vágyik a szabadságra! Legszívesebben egy varázslattal miniatürizáltam volna, beraktam volna a mellényzsebembe és hazavittem volna..ahol szabadon engedtem volna.. de még sajnos Japánban sem találták fel az erre alkalmatos eszközt.
De megígértem magamnak: " Majd ha nékem sok pénzem lesz felülök a repülőre, veszek egy elefánt falut, ahol szabadon élhetnek boldogan ezek a nagy szemű szabad lelkű csupaszív óriások!" Azóta is a szívem facsarodik ha elefántot látok, mert az a szempár jut eszembe és az az érzés, hogy cserben hagytam...
